„Így kellene megtalálni saját magunkat. Én és ÉN együtt.
Az egónak megtalálni a helyét, és együttműködni azzal a fénnyel, ami minden érző lény sajátja.
Nem lehet legyőzni, megsemmisíteni, de talán nem is kell. Meg kell tanítani együttműködni.”

Nincsenek tanácsaim


Ha sokáig nézed, látni fogod. De legtöbbünknek eszébe se jut, hogy nézze, keresse. Pedig problémáink jelentős hányadát ki lehet szűrni, meg lehet előzni. Vagy ha nem, legalább okoskodhatsz egy kicsit. Mint én.

Légy figyelemmel a megszokásaidra, a berögződéseidre! Légy biztos benne, hogy ha valamit rendre egyformán csinálsz, akkor az egyfajta hajlam. És mint olyan, a karmád része. Ha meg kellene fogalmazni a karma lényegét, akkor - a zen bizonyos ágazataiban kifejezetten így magyarázzák - az a hajlamaink egyfajta kivonata. Na ezeket a hajlamokat érdemes aztán megvizsgálni és változtatni rajta. Ha kell. Ha nem kell, persze ne tedd! Mára annyira divat lett a "változtass!" típusú hozzáállás, hogy tesszük már akkor is, amikor egyébként nem lenne szükséges.

Sajnos soha nem voltam kitartó típus. Könnyen feladtam mindent, ha nehézségbe ütköztem, akkor könnyebb volt tiszta lappal, új fejezetet kezdeni, mint beleállni a feladatba és küzdeni az eredményért. Így adtam fel edzést, tanulmányokat, párkapcsolatokat. Biztos voltam benne, hogy nem az az én feladatom, hogy szenvedjek, ha a saját utamat járom, akkor mindig jól kell éreznem magamat. És aztán jött valaki, aki azt mondta, hogy mindig mindent feladok, mindenhonnan elmenekülök. Igaza volt, tényleg nem csináltam végig semmit.

Így amikor az életem egy fordulóponthoz jutott, elhatároztam, hogy nem adom fel. Küzdök. Beleadok apait, anyait. Sőt! "Mások apaiját és anyaiját" is. Nem számított semmi, csak megoldjam a feladatot. Nem vettem észre, hogy már régen vége volt, régen eldőlt. Én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy a már rég elsülyedt hajó fedélzetén fogjam a kormányt, - s bár nem én irányítottam - osztogassam a parancsokat, felhúzzam és leengedjem a vitorlákat, próbáltam ellentmondani hajlamaimnak és kitartani. Rég el kellett volna engedni. Az eredmény? Adósságok, perek, viták, végsősoron rommá vált karrier.

Másik alapvető probléma életemben, hogy nem tudom befogni a számat. Ez alatt nem csak azt értem, hogy beszólok, vagy megmondom a magamét, de mindent elsöprő erővel hittem, hogy mindent meg lehet és meg is kell beszélni. Mindig mindenkinek tudtára kellett hoznom, hogy miről mit gondolok. Az ego lubickolt egy olyan párbeszédben, ami inkább monológ volt és "oszthatta az észt". Mindig, minden körülmények közt kapható voltam egy jó vitára. Az sem volt baj, ha az nem vita volt, hanem egyszerűen csak kinyilatkoztatás.

Majd amikor egy igazán fontos szituációt megelőzően felimertem az ebben a hibában rejlő veszélyeket, akkor az adott helyzetet már nem akartam megbeszélni. "Nem nekem kell tájékoztatnom", "Nem az én feladatom, hogy felnyissam a szemét".... Ilyen és ehhez hasonló érvek mentén hallgattam és halogattam. Végzetes hiba volt, mert így nem ismerte meg a véleményem, nem tudta meg, hogy vannak más szempontok és az igazság az bizony több féle is lehet. Elvesztettem. Elvesztem...

Mindkét döntésem, bár valós felismerésekre támaszkodott, utólag mégsem bizonyult jókor meglépett változtatásnak. Van, hogy a rossz szokásaink segítenek és van, hogy nem kell mindenáron szabadulni a hibás beidegződésektől.  Pontosabban nem minden helyzetben hiba a berögződés. Van, hogy a segítség nem mindig bölcseletekben rejlik, hanem a hajlamainkban. Lehet, hogy nem mindig baj, ha hibákat követünk el. Lehet, hogy úgy jó, hogy rossz. És ha mégsem? Akkor legalább okoskodhatunk utólag. Mint én...


7koznapiego: 2018-05-02 15:16:55
Bejelentkezés